Települések » Budakalász

Budakalász

2015.09.25
2015.09.25

Budakalász a Dunakanyar déli kapujában, a Budai- és a Pilis-hegység, valamint a Visegrádi-hegység találkozásánál, egy félkör alakú hegykoszorú öblözetének középpontján található. 15 km2-es területe tájképileg nagyon változatos. A Kevély hegycsoport kilátóiról, de a község magasabban fekvő pontjairól is megcsodálhatjuk e sokszínű tájat: az Ezüst-Kevélyt (416 m), a Nagy-Kevélyt (534 m), a Kis-Kevélyt (481m), a Majdán-hegyet (273 m), a Csúcs-hegyet (352 m), az Oszoly-csúcsot (328 m). Keleti irányban a Duna vonalán túl a Gödöllői-dombság lejtőire láthatunk.

Történeti áttekintés

A település létét, a letelepedésre való alkalmasságot bizonyító legrégebbi feltárt leletek a kb. 15 ezer évvel ezelőtti időből, az utolsó eljegesedés utáni korból származnak, azt bizonyítva, hogy a Dunának e félköríves terasza Csillaghegytől egészen Szentendréig szépségével, védettségével, bőséges megélhetési lehetőségeivel kiválóan alkalmas volt minden korban embercsoportok letelepedésére. A rézkorból a Bodrogkeresztúri Kultúra nyomainál jelentősebb leletek kerültek elő a Badeni (Péceli) Kultúra idejéből. Az ekkor itt élő törzs i.e. 4000 körül érkezhetett e tájra. Hosszabb idejű, tartós letelepülésüket bizonyítja az az 1952-56 között feltárt eddigi legnagyobb temetkezési hely, ahol 427 sír került napvilágra. A 177. sírban talált négykerekű agyagszekér szenzációs ritkaság. Azt bizonyítja, hogy mintegy ötezer évvel ezelőtt már használtak vidékünkön négykerekű kocsit.

A bronzkor folyamán északról érkeztek népek a mai Thüringia tájáról a Duna mentén, annak mocsaras térségei által védett helyeken telepedve le. Cölöpkunyhókat építettek, használt edényeik jellegzetes harang alakúak voltak.

Az i.e. VI. század közepén Erdélyen át az orosz síkságról nomád lovas nép érkezett, és telepedett le: a szkíták, akik lószerszámokat, kardot kovácsolni és fazekaskorongon formált edényeket kiégetni egyaránt tudtak. A szkíta népesség mellett ebből az időből kelták nyomaira utaló leleteket is találtak.

Az i.e. I. században az illír-kelta eredetű eraviscusok jelentek meg, majd rövidesen a Római Birodalom hódító légiója és az őket elkísérő kiszolgáló polgári családok ragszolgákkal együtt. A római hódoltság idejéből viszonylag sok és sokféle lelet került elő, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy nemcsak magukkal hozták kultúrájukat, hanem azt ezen a vidéken meghonosították, továbbfejlesztették. Traianus császár idején vált a térség Pannonia Inferior néven katonai fennhatósággá Aquincum központtal, melynek szerves része volt a Budakalász körzetében kiépített védelmi rendszer. A kor emlékét a hadiút mérföldkövei, feliratos bronzlapok, szarkofág-töredékek, porticusos villa maradványai őrizik.

Az V. században hunok, majd longobárdok éltek a térségben, majd a VI. században az avarok telepedtek le. Ebből a kultúrából a sóderbánya mellett tárták fel a Kárpát-medence egyik legnagyobb avar-kori temetőjét, 1611 sírt. Különösen értékes lelet a késő antik korból származó italáldozat tárolására szolgáló öntött bronz korsó, melyet ezüst és vörösréz berakásokkal vadász- és állatküzdelmi jelenetekkel díszítettek.

A honfoglalás idején az izmaelita kalizok lakóhelye lett ez a terület, valószínüleg innen ered a település neve.

Írásos emlékek

Az első írásos emlék Budakalászról 1135-ből maradt fenn. Egy adománylevél, melyben Lampert és felesége a bozóki prépostságnak adományozza a Megyer-közeli szőlőjét és házát.

1526 után, a török uralom alatt Kalász a budai szandzsák területéhez tartozott, földesura egy 1562-es irat szerint a török Tavan Zagreb, akinek nevét egyik földrajzi név, a Taván-dűlő őrzi. A hódoltság idején az összeírások a falut végig lakott helyként említették Kalaz, Kaluz, Kálóz néven. Csak Buda ostromának idején vált átmenetileg néptelenné, majd lassan visszaszivárgott a lakosság egy része. Tulajdonosa a török uralom gyengülésével - 1650-től (ténylegesen 1699) a XIX. század közepéig - a Wattay család volt.

1690-91-ben I. Lipót rendelete nyomán nagyszámú menekülő szerb család telepedett meg a Duna mentén, bár Kalászon már egy 1662-beli jegyzőkönyv említ rác lakosokat. 1694-ben 34 szerb család költözött ide. A falu „magja” a Budára vezető országút mentén a Berdó hegy és környéke lesz.

1750-től Mária Terézia németajkú telepesekkel igyekezett a munkaerőhiányt enyhíteni. A németek csak az un. másodlagos kirajzással kerültek ide az 1800-as évek elején. Az 1828-as összeírás Kalászon 102 szerb, 69 német, 7 magyar, 3 szlovák, 1 zsidó családot talált.

Kaláz a XIX. század elejétől kétnemzetiségű falu. A szerb családok a templom környékén halmazos jelleggel és a főutca közeli házakban, a németek a főutca Buda felőli részén telepedtek meg. A szerbek a vidékünkön nagy hagyománnyal rendelkező szőlő (és gyümölcs) termesztést folytatták, meghonosítva az un. balkáni típusú vörösbor-kultúrát. Sokuk foglalkozott kereskedelemmel. A svábok állattenyésztéssel és szántóföldi műveléssel foglalkoztak, és ők voltak a helyi mesterek (ács, kőműves, szabó, boltos, vendéglős, hentes és mészáros).

Az 1880-as évektől kezdve folytonos népességmozgás helyszíne volt a falu. Ekkor érkeztek nagyobb számban olasz kőfaragók, akik később beleolvadtak a katolikusságba. Az 1900-as évek elején jelent meg Kalászon néhány bolgár - jellegzetes zöldségtermelő kertkultúrát közvetítve -, és ez időben költöztek e fővároshoz közeli faluba hivatalnokok, munkások az ország minden részéből, Trianon után pedig a Felvidékről és Erdélyből is. Az elemi népiskola (1902) mellett két állami kisdedóvó (1902, 1908) is létesült. 1880-ban állították fel a postát, 1888-ban indult a gőzvasút Aquincumig, szerepe a XX. század elejére a fővárosba irányuló áruszállításban (tej, gyümölcs) is jelentős lett. Villanyvilágítást kapott, a macskakővel kirakott út 1930-ban épült. 1914-ben bevezették a távbeszélőt, 1937-ben bevonták a budapesti egységes távbeszélő-hálózatba.

forrás: http://www.budakalasz.hu

Programajánló